Tanulóink

Néhány évvel ezelőtt egy mély gödörbe kerültem. Akkoriban sétált velem valaki néhányszor, aki meghallgatott. Vagy épp együtt hallgattunk. Én pedig kezdtem magam jobban érezni. 

Mindig is nagy kíváncsisággal fordultam a világ és benne az emberi sorsok, történetek felé. HR-esként a munkám egyik legjobb része, amikor sikerül a munkavállalók problémájára megoldást találnom. Sokan egyedül nem is veszik észre, milyen pofonegyszerűen rá lehet jönni a megoldásra. Szeretnék egy olyan eszköztárat a magaménak tudni, mellyel irodán kívül is segíteni tudok másoknak. Csak a coachingot ne – gondoltam sokáig, hiszen tele az ország velük. Aztán szembejött velem a sétáló coaching, és már úgy érzem, ez a módszer nekem való. 

Szeretnék most én másoknak lendületet adni a gödörből való kisétáláshoz. 

Vagyok aki Vagyok

Ezzel a névvel indult el idén áprilisban a Női köröm, ami már 11 évvel korábban szeretett volna megszületni, mivel mindig is érdekelt mitől nő a nő és miért más mint a férfi, mik a nő szerepei az életben, mi  a valós feladata, mik a hagyományok által elvárt, felvett szerepei, miért és kinek akar megfelelni, bizonyítani… és hasonló kérdések merültek fel bennem újra és újra.

Most értem el ide, hogy facilitátorként csoportot vezessek, mivel mindent sok oldalról megfigyelek, megvizsgálok, ahogyan magammal kapcsolatban is teszem. Sokféle önismereti munkában vettem már részt és folyamatosan képzem magam, hogy közelebb kerüljek önmagamhoz, hogy minél többször megtapasztaljam a „feltétel nélkül szeretem és elfogadom magam” érzés állapotát.

Erre a több, mint 35 éve velem lévő autoimmun betegség okának megtalálása is motivál. 

Ki vagyok én? Ez az a kérdés, amire ma sem tudok igazán jól válaszolni csupán szerepeket, mint: nő, anya, gyerek, társ, tanító, segítő, igaz barát, buszsofőr, animátor és örök tanuló, vagy tanulmányokat, mint felnőtt szakápoló, általános tanító, EU-szakértő, okleveles kineziológus, rajzelemző, női kör-vezető tudok felsorolni a teljesség igénye nélkül. Folytathatnám a jelzőket a különböző személyiségtesztek, asztrológia rendszerek szempontjából is, amitől most eltekintek, mivel arra jöttem rá, hogy a lényeg az, amit magamról hiszek, hogy ki vagyok az adott pillanatban akkor és ott. Ehhez hosszú évek juttattak el, hogy egyre jobban el tudjam magam fogadni olyannak, amilyen vagyok.

Ehhez magammal való őszinteségemen kívül valódi meghallgatásra, odafigyelésre van szükség, hogy térképet kapjak önmagamhoz. (Bár igaz, hogy a GPS-em időnként újratervezést igényel.)

Ebben a folyamatban sokat segített, hogy mind test-lélek-szellemben törekszem az egyensúlyra. A séták jótékony hatását testi és mentális szinten a Nordic Walking által már több, mint 5 éve megtapasztaltam, így nagyon testhezálló a sétálás lehetősége számomra. Beszélgetni mindig is szerettem, mert érdekelnek az emberek és erősségem, hogy képes vagyok a mélybe menni és az ott lévő igazgyöngyöket meglátni és megláttatni. Ezek a merülések igazi áttörést hoznak és „Aha” élményekkel gazdagítanak, amelyek hatására a félelmek átalakulnak, vagy akár megszűnhetnek. Átélt tapasztalataim alapján a mottóim: „Soha ne add fel!” és „Minden elmúlik.”

Hitem ezen az úton sokat erősödött és tudom, hogy azt, ami van sokkal hatékonyabb, célravezetőbb elfogadni és áramolni, mint ellenállni a történéseknek. Ehhez a belső egyensúly tudatos elérésére való törekvés kihagyhatatlan lépés, ami olykor fájdalmas változással jár.

Az első lépés az elmozdulás, amit megtehetünk magunkért. Ekkor szeretnék melletted lenni, kísérni, csendben hallgatni, értően csak Rád figyelni és kérdezni, amikor eljön az ideje.

Így együtt eljuthatunk lépésről-lépésre egy új Világba, ahol együttműködés, szabadság és elfogadás van, ami egyre közelebb visz önMAGadhoz.

„Mikor figyelt rád valaki úgy, hogy közben nem magára gondolt, hanem minden szeretetével, segítő szándékával feléd fordult, és tudta, hogy segít neked már azzal is, hogy meghallgat?… És jobb volt utána. Megkönnyebbültél. Felemelte a lelkedet.” – írta Müller Péter. Ezt az idézetet egy ismerősöm küldte el minap köszönetként, miután beszélgettünk. Mindig meglep, mennyit tud adni másnak, hogy értőn-érzőn figyelek rá beszélgetés (és hallgatás) közben. Mindenkinek szüksége lenne legalább egy valakire, akinek a teljes igazságot elmondhatja arra a kérdésre, hogy „Hogy vagy?”. Neked van olyan személy, akinek őszintén meg tudsz nyílni?
Körülbelül 12 évvel ezelőtt egy új útra indultam: önmagam és mások értékeinek felfedezésén.
Mindig is tanítónak készültem, és azóta is tanítok. Hivatásom. De a fordulópont óta érzem, hogy van bennem egy kibontásra, kiteljesedésre váró részem, aki az egyes emberekkel van, együtt rezdül, érez. Kirepült két nagy gyermekem, és most már teljes lelkemmel tudok figyelni Rád, aki keresed az elakadásod okát, kezdetét, a továbblépésed lehetőségeit, a boldog, megelégedett életed útját, vagy „csak” beszélgetnél egy jót. Itt vagyok, hogy a bizonytalan lépéseknél cipelhessem a csomagod, és
támaszod legyen neked a kezem-lelkem.
Miért fontos nekem a séta? Természetismeret szakos tanítóként nekem természetes együtt lenni a természetben, vagy a város csodás részein. Eközben lehet, tudatosan fel sem fogjuk a külső harmóniát, és hogy hol sétálunk, mert valahol belülre figyelünk, ott lesz egyre nagyobb rend, megnyugvás és jó érzés. És ezek olyan csodás dolgok.

Futó Zsuzsa vagyok, Tatabányán élek.

Azt hiszem, hogy a jelenlegi munkámban kezdek kiégni.

Szeretem most is, csak már nem okoz annyi örömet.

Autóvezetést oktatok.

Nemrég kezdtem újra, mert volt egy hosszabb szünet 10 év oktatás után.

A szünetet külföldön, kamionvezetéssel töltöttem, nagyjából 16 évem ment rá…, szerettem nagyon.

Család nélkül éltem kint és magányossá tett a szeretett munka.

Van egy felnőtt fiam, elváltam.

2015-től képezni kezdtem magam az energiagyógyászat, majd a hipnózis és a hipnózishoz kapcsolódó terápiák területén, majd 2021-ben hazajöttem és az oktatásba mentem vissza, szeretettel vártak…

Itt vettem észre, hogy az embereknek milyen nagy szükségük van arra, hogy valaki meghallgassa őket.

Talán szeptemberben bukkant elém ennek a képzésnek a lehetősége és az októberre tervezett induló csoportba jelentkeztem is.

Kíváncsian és izgalommal vágok bele a tanulásba, főként, hogy Gyurival való beszélgetés után azt éreztem, hogy itt a helyem.

„Van egy régi vicc: Két idős hölgy üldögél egy luxusüdülő teraszán. Azt mondja az egyik: – Észrevetted, hogy milyen ócskán főznek itt? Mire a másik: – Igen és milyen kicsi adagokat adnak! 
Valahogy alapvetően én is így vagyok ezzel az élettel: tele van magánnyal, nyomorúsággal, szenvedéssel, boldogtalansággal és mégis az a baj, hogy olyan gyorsan elmúlik.” (Woody Allen)

A Mátra lábánál, Gyöngyösön születtem mozgásomban enyhén korlátozottan. 

Egyszerű, átlagos ember vagyok, nem rendelkezem segítő területeken szerzett bizonyítványok garmadával, nekem az élet arra adott lehetőséget, hogy megtapasztaljam mindazt, amit sokan könyvekből tanulnak. Valójában 12 évesen tudatosodott bennem, hogy nem vagyok teljesen egészséges. A zárójelentéseim alapján eddig több mint két évet töltöttem betegként különböző kórházak falai között. Ott lehet igazán megtapasztalni azt, hogy mit jelent az élet és a halál, de ami ettől sokkal izgalmasabb kérdés: Mi van a kettő között?

Ma már én magam is az egészségügyben dolgozom, napi szinten ismerek meg új történeteket, és találkozom régi históriákkal melyek folyamatát van szerencsém követni, ezáltal mélyebben szembesülni emberi értékekkel és veszteségekkel. Boldoggá tesz, ha csak egy mosolyt is adhatok viszont ettől többre törekszem. 

Miért kezdtem a fenti idézettel?

Mérhetetlenül elszomorít az, ahogyan ma elmennek az emberek egymás mellett, ahogy megszűnni látszik a személyes kommunikáció, ahogy mindenki csak rohan elfutva az értékes pillanatok mellett. Sokan úgy élik világukat, hogy csak egy adott pillanatban döbbennek rá, hogy valamit mérhetetlenül elrontottak, mert nem figyeltek az intő jelekre – lebetegszenek, balesetet szenvednek, elakadnak, megrekednek. Hajlamosak vagyunk túlfeszíteni a húrt, és ilyenkor könnyen kisiklik az előre elgondolt élet a még meg sem épült sínről. 

Egyetlen olyan életünk van melyre emlékszünk, és nem becsüljük meg eléggé. 

Ez a gondolat motoszkál bennem nap mint nap, ha emberek között vagyok. Imádok csak úgy céltalanul ücsörögni és nézni a forgatagot. Régebben gyakran felültem Budapest bármelyik hosszú fordával rendelkező buszára csak azért, hogy eljátsszak különböző gondolatokkal melyeket a látott/hallott szituációk szülnek. Mindent összevetve arra a megállapításra jutottam, hogy legtöbbünk elfelejt boldognak lenni, pedig minden adott hozzá. Nem érezzük, hogy milyen gyorsan elszáll születésünktől akár 100 év is. Egy apró példa: most októbert írunk, és én úgy érzem, mintha tegnap szedtem volna le a karácsonyfadíszeket a fáról, melyre mindjárt rakhatom fel újra a cicomát.

Egy hatalmas pofon után kezdtem odafigyelni a jelenemre és a jövőképre melyet felépítettem, pszichoanalízisbe kezdtem, hogy megismerjem önmagam, levetkőzzem a sok sebet, sérelmet melyekbe burkolództam, önfejlesztő tevékenységeket folytattam. Nagyon komoly tréningeknek vetettem alá magam és élveztem minden pillanatot amikor bevillant, hogy erre x idővel ezelőtt hasonló helyzetben még egyáltalán nem így reagáltam volna. 

Természetesen voltak elefántkönnyek és sárban dagonyázások is. Olyan személyiségfejlődésen mentem keresztül, hogy szinte fel sem érem épp ésszel.  Nagyszerű segítők álltak mellettem, de a belső küzdelem magányos tevékenység. Sokszor jól jött volna egy barát, aki sétál velem egyet, akivel mély és őszinte beszélgetéseket folytathatok egy gyertya, egy pohár vörösbor mellett, vagy simán csak egy nagy kövön ülve, melyet úgy fedeztünk fel, hogy azt sem figyeltük, hogyan jutottunk oda. Alapjában véve nagyon zárkózott voltam. Mindig szívesebben nyíltam meg számomra teljesen idegen ember előtt. Talán az a tudat vezérelt, hogy nagy eséllyel nem is látom őt többé. Talán így könnyebb letenni egy-egy követ.

A gerincbetegségem miatt a séta amolyan „nem szeretem dolog” az életemben, de daganatos beteg lettem és most azt mondták a fehér ruhások, hogy muszáj menni és menni, mozogni. Szeretnék az az ember lenni, akire mindig vágytam: egy sétatárs, egy lélekmentor, egy két lábon járó lelkierő, egy elérhető kapaszkodó. 

Ha bármilyen elakadásod, egy leteendő köved van, nehezen hozol döntést és ehhez kellene egy „külső szem”, szólj és itt vagyok melletted! 

Szívesen segítek neked, vagy bármelyik rokonodnak, barátodnak, általad szeretett embernek szembenézni a nehézségekkel, elakadásokkal, betegséggel, és az azáltal megváltozott életkörülményekkel!

Egyszerűen, csak azt kérem, sétálj és beszélgess velem! Érted! Értem!

Külvárosi gyerekként nőttem fel, és belvárosi felnőttként éltem az életem sokáig, először újságíróként, majd hirdetési informatikusként. Dolgoztam multinál, külföldi cégnél, csoportvezetőként, irodában és távmunkában is. Időközben az élet egyértelművé tette, hogy muszáj feldolgoznom pár mélyen eltemetett traumát, így 2004-ben intenzív önismereti munkába fogtam – klasszikus pszichoterápiával kezdtem, végeztem erőszakmentes kommunikációt, egyéb csoportmunkát. Amikor rájöttem, hogy bizonyos részeink verbális szinten nem hozzáférhetők, érdeklődésem a testorientált megközelítések felé fordult: autogén tréning, érintésterápia, kranio, autentikus mozgás, Muscle Effect Threrapy, transztánc, meditáció – közel 20 év munka, olykor örömkönnyekkel, máskor vérrel-verítékkel. 9 évvel ezelőtt aztán ráleltem egy hawaii és polinéz gyökerekkel rendelkező masszázs és testmunka módszerre, amit azóta is a legnagyobb örömmel végzek. Megtaláltam benne azt a flow élményt, amiben megmerítkezve az ember őszintén megmutathatja legigazibb mélységeit és magasságait.

2010-ben elköltöztem Budapestről, ki a természetbe, először a Pilisbe, majd a Dunakanyarba. Esszenciális számomra az erdő közelsége, az avar illata, az állatok hangjai, a szél susogása. 2018-ban elvégeztem egy nemzetközi erdőfürdő vezető képzést, majd a rákövetkező évben tovább mélyítettem tudásomat és természetkapcsolatomat az amerikai Animas Valley Institute berkein belül. Jelenleg is képződöm ezen a területen.

Célom, hogy sétáló coach-ként ügyesebbé váljak a verbális kísérésben és az elsajátított non-verbális technikákkal együtt még teljesebb eszköztárral tudjak útitársa lenni a hozzám fordulóknak.

 „Valahol jó és rossz között létezik egy kert… Ott találkozunk.” – Rumi

Csüggedés helyett (részlet)

„Cipeld bár bánatod éginek, földinek,
Bátorságodért mindkettő jól fizet.
Az Isten megáldja imbolygó léptedet,
Mert minden embernek kijár a szeretet.

Ha pedig nem hiszed, hogy megváltód érkezik,
keresd e világban, ki nem ítélkezik!
Higyj magadban, s abban, hogy akad még ember,
ki Téged jó szívvel megsegít!”

Úgy hiszem és vallom, hogy a gyermektől az aggastyánig mindenkiben ott él a vágy a békés, szeretetteljes életre. Mióta az eszemet tudom azóta szeretem én is valamilyen formában örömtelibbé tenni a körülöttem lévők hétköznapjait, meghittebbé az ünnepeit.

Hosszú utat jártam be életem folyamán és sok szép és kevésbé kellemes élményt szereztem. Boldogítóakat és kevésbé örömtelieket, csodálatosakat, olykor fájdalmasakat, kínzóakat. Általuk váltam azzá, aki most vagyok. 

Már fiatalon késztetést éreztem arra, hogy sokasodó problémákkal küzdő vagy hirtelen félelmetes válságot okozó helyzetekbe kerülő embertársaimnak segítséget nyújtsak, támasza, a jó értelemben vett ugródeszkája legyek. Kapaszkodó az elrugaszkodáshoz attól a számára nehéz helyzettől amibe került. Jó érzéssel tölt el az is, ha a hétköznapokban egy szívmelengető mosollyal, apró gesztussal emberi pillanatokat vagyok képes csepegtetni e vészekkel terhelt világba.

Bölcsész édesapám és realista édesanyám szemüvegén keresztül tanultam meg látni a világot. Jó útravalót kaptam. Fiatalon családot alapítottam. Négy csodálatos gyermek és négy unoka büszke édesanyja, nagymamája vagyok. Önálló, boldoguló embereket neveltem, neveltünk. Munkám és a földrajzi távolság okán „örömnagymamaként” varázslatos időket töltök az unokáimmal.

Maradék időmben rímeket, reflexiókat, gondolatmorzsákat, rövid történeteket hintek az éterbe. Tagja vagyok egy tisztelet és szeretetteljes alkotó közösségnek. Szívesen moderálok, szavalok, olvasok fel kiállítás megnyitókon, ünnepi alkalmakkor, jelesebb eseményeken. Imádok úszni, nagyokat sétálni, madárlátta helyeken kerékpározni, táncolni. 

2002-ben művelődés- és szociális szervezőként végeztem a Berzsenyi Dániel Főiskolán. Papírforma szerint lejárt anyai hivatásomat követően 2004 januárjától 2010 augusztusáig családsegítőként szolgáltam a Koppány – völgyében. Egyéni segítséget nyújtottam és saját tematikájú, problémafókuszú csoportokat szerveztem hátrányos helyzetű szülőknek, munkanélkülieknek. Eközben tanultam Rogers-i segítő beszélgetést, mediációt, szenvedélybetegek elfogadását, gyászmunka csoportvezetést.

2009-ben egészségfejlesző mentálhigiénikusként diplomáztam a Kodolányi János Főiskolán, így 2010 őszétől 2013 év végéig megbizatást kaptam a kistérség két nappali intézményének beindítására, működtetésére. Végtelenül szerettem ezt a feladatot is. Ezidő alatt gyógyult daganatos betegként civil betegszervezetek létrehozásában segédkeztem, szolgáltam egy otthonápolási szervezetnél, hospice team lelkigondozójaként.

26 évi házasság után elváltam. Szükségét éreztem, hogy eltávolodjak mind térben mind feladatban akkori életemtől. Megtaláltam rá a lehetőséget. Küngösön tartottam birkát, készítettem kolbászt, árultam azt termelői piacon. Neveltem palántát, termesztettem zöldségféléket. Készítettem START munkaprogramot. Pályázatokat, üzleti- és marketing tervet írtam. Így lettem Szent Kinga Éléstára manufaktúra névadója is. Gondozónő voltam a németországi Monheim am Reihnban, hivatalnok Veszprémben.

Hiányozni kezdett a hivatásom. Hogy méltó módon visszatérjek 2021-ben az ELEOS-nál lelkigondozói képzésen vettem részt.

Tavaly szeptembertől az Iszkaszentgyörgyi Szociális Alapszolgáltatási Központnál dolgozom. Itt mind emberileg, mind szakmailag a lehető legnagyobb tisztelet, szeretet, elfogadás övez. Pátkán és Zámolyon gyermekvédelemmel és családsegítéssel foglalkozom.

Jónéhány évvel ezelőtt láttam Gyurival egy interjút a tv-ben, ami nagyon megragadott. Amikor idősekkel foglalkoztam gyakran egy-egy séta alkalmával folytattam segítő beszélgetést. Így kizökkentek a testi gyengeségből és megteremtődött a megfelelő „terápiás” légkör. 

Amikor a facebookon szembe jött velem a hirdetés és részt vettem a webinaron döntöttem. Szeretném meglátni szakmaiságom minőségét, fejlődni emberként, tudásban, metodikában gyarapodni. Nagyon várom már, hogy megkezdjük a közös munkát. Még nem tudom, hogy fogom hasznosítani az itt megszerzett tudást és készségeket, de abban biztos vagyok, hogy olyan változást fog hozni az életemben, mely meghatározó lesz magam és ezáltal a hozzám fordulók számára is.

Tokodi Hajnalka vagyok.

Életem első néhány évtizedében naívan léteztem ebben a valóságban.

Később különböző magánéleti és a világ(unk) dolgai gondolkodásra késztettek.

Elkezdtem keresni a válaszokat. Érdekes látni életem összefüggéseinek részleteit.

Elsősorban Önmagam és életem, életminőségem jobbítása miatt jelentkeztem, mert velem változik a világ.

Egy – ösvényt küld a hegy,
Kettő – nyerget köt a felhő,
Három – lendülsz fecskeszárnyon,
Négy – szelek szárnyán mégy
Öt – kaput nyit a köd
Hat – bebocsát a Nap,
Hét – fényből sző mesét,
Nyolc – visszalovagolsz,
Kilenc – idesietsz,
Tíz – viszel engem is.

(magyar népi mondóka)

Útra kelni jó! Úton lenni jó! Megpihenni jó! Odaérni jó!

Frissen nyugdíjba vonult óvodapedagógus vagyok.

Kamaraerdő közeli otthonunknak hála már gyermekkoromtól közeli kapcsolatban élhettem a természettel. Sportolóként a tájékozódási futás segített csapongó figyelmemet mederbe terelni. A Kis-Hárs-hegy és a János-hegy közötti völgyben lévő óvoda, szeretett munkahelyem tovább erősítette a természettel való pozitív kapcsolódásomat. A gyerekekkel minden lehetséges időt kihasználva a szabadban töltöttük az időt, ha esett, ha fújt. Gyakran keltünk útra a közeli erdőbe. Szerencsésnek érzem magam, hogy óvodapedagógusként és alkotó-fejlesztő metamorphoses-meseterapeutaként nagyon elfogadó, szerető és bizalommal teli közegben élhettem és mesélhettem mindig a jelen pillanat nagyszerűségében. 

Mivel sok és nagy változás zajlik a világban, a családok életében, a gyermekek lelkében, egyik leghangsúlyosabb feladatunk az érzékenyítés, gyermekeink érzelmi intelligenciájának fejlesztése volt. Egy alkalommal a Hómari című meséhez bevittem egy bábut a gyerekek közé. Egyik kisfiú odajött hozzám a mesemondásom után és megkérdezte, hogy a Hómari bábnak miért nincs arca. Mondtam neki, hogy azért, mert így mindenki olyannak képzelheti el, amilyennek csak akarja. Ő elgondolkozott ezen, majd azt mondta: „én olyannak képzelem, mint egy embert, mint amilyen te vagy.” Ebbe a pillanatba érdemes visszatérni.

Jelen pillanatban a „Dolog elől futsz, vagy keresel valamit?” kérdésre várom a választ.

Keresem a természetben való új találkozásokat. 

Keresem az együtt gondolkodás örömét az összekapcsolódásokat.

Keresem a fejlődés és változás új útjait.

Remélem, SÉTÁLÁS közben rálelek!

Használni fogom a bocskort és megmutatom, hogy mi van a tarisznyámban.

Ahhoz, hogy felülkerekedjünk, fel kell kerekedjünk. El kell hagyjuk a helyet, ahol eddig időztünk, hogy megkeressük a helyet, ahol a válasz lakozik, ahol a nyugalom lakozik, ahol az örömünk lakozik és… ahol a kérdéseink egy időre elfogynak.
Tudom, egyedül nehéz elindulni. Sok a kétség; a miért és a merre. De nem kell egyedül indulnod; én szívesen elkísérlek. Tudod, én már sokszor nekiindultam. Először félénken, félszegen. Majd egyre bátrabban, szabadabban.
Elmentem sokszor a falig, megnéztem magamnak a padlót, jártam a völgyeket és hegyeket, láttam szakadékba zuhanókat, akik sosem tértek vissza és megjártam a csúcsot is. Keletről érkeztem Nyugatra, hogy aztán felfedezzem; Középen a legjobb.
Tízezer kilométerek és imák, játszmák és traumák, megdicsőülések, drága tévedések, valamint négy különlegesen átlagos évtized kellett ahhoz, hogy nekem, a beszéd mágusának a hallgatás értékesebbé váljon a szavaknál. Már készen állok, útra készen.
A serpaság, a sétáló coaching – minden látszad dacára – nem verbális technika. A szavak végül mindig a csendbe vezetnek; önmagad mélységeibe kalauzolnak minket. Amikor elindulunk együtt odakinn, bármerre is indulunk, mindig befelé indulunk. Aztán mindig rádtalálunk. Ez a séta más
lesz mint a többi. Én nem foglak vezetni, én csupán kísérni foglak. Mindig oda, ahová magadban menni szeretnél – és mindegy, hogy hol lesz az ott. Meghallgatlak, hogy értselek és megértelek, hogy lássalak. Az értő figyelem együttérző terében pedig pont azt kapod majd, amire vártál: a változást.
Az út során ugyanis nem csak a táj, de az utazó is mindig változik. Én pedig azon leszek, hogy észrevedd!

Minden gyermek életében elérkezik az idő, amikor feláll, majd elindul. Az első, bizonytalan lépések után elesik. Majd próbálkozik újra. És újra. Aztán az egyik ilyen
próbálkozás során elesik és megüti magát, ami egy időre kedvét szegi. De aztán újra nekiveselkedik és megpróbálja újra.
„Meg tudod csinálni!” – harsogja a belső késztetés. És tényleg!! A gyermek tudja és hisz benne, hogy képes rá…hogy fel tud állni…hogy apró lábacskáit egymás után
pakolgatva kellő gyakorlással nemsokára sétálni fog. Nos ugyanígy vagyunk ezzel mi felnőttek is…mert bennünk is ott lakozik ez a kicsiny gyermek…csak
talán az évek alatt megélt rossz tapasztalatok miatt egy kicsit elhalványodik a hitünk, hogy meg tudjuk csinálni, hogy képesek vagyunk rá, hogy el tudunk indulni.
Tudjuk, érezzük, hogy itt az idő. Neki kéne rugaszkodni, mert belső elakadásunk nem engedi, hogy tovább lépkedjünk az utunkon. Megtesszük az első lépéseket…és visszahuppanunk.
Rosszabb esetben még jól meg is ütjük magunkat. Ülve maradni a földön…az biztonságos – ezt már tudjuk – …vagy próbálkozni újra…de mi van, ha megint megütöm magam ?…meg kéne próbálni megint…és ilyenkor jön jól – ahogy a kisgyermek
esetében is – ha ott van velünk valaki. Valaki, aki bíztat, támogat. Akinek egy picikét megfoghatjuk a kezét, ha nagyon imbolyognánk, aki megtart, amíg meg nem találjuk újra az egyensúlyt…amíg meg nem tapasztaljuk, hogy igenis képesek
vagyunk állni, elindulni, ha kell megállni és menni…sétálni…előre. Sokszor estem el én is…és sokszor indultam neki újra és újra. Közgazdász diplomával, közel a negyvenhez, meseállítás-vezetést, család-és rendszerállítást tanulva, a serpa coachingban találtam meg a helyem, ahová mindig is vágytam. Mert szerencsére csak nem hagyott nyugodni a gyermeki énem, hogy fel kell állni, próbálkozni…s lááám…a tipegés után már
magabiztosan menetelek. Ha úgy érzed eljött az idő, hogy Te is elindulj, tedd meg a változás, az önmagad felé vezető sétád első
lépéseit velem! Kísérlek és támogatlak, hogy első, kezdeti lépések bizonytalansága után már egyre
magabiztosabb lépésekkel sétálhass utadon. Ha a vágy, az elhatározás már megszületett, de bizonytalan vagy abban, hogy ezúttal sikerül-e, állj fel,
keress bizalommal és sétáljunk együtt…elkísérlek!

Frey Margit – Margó, Bemutatkozás: „rövid, kibővített névjegy”
„Azokból a kövekből, melyek utunkba gördülnek, egy kis ügyességgel lépcsőt építhetünk.”Három gyermek édesanyja, négy gyermek nagymamája vagyok, aki hisz az élethosszig tartó
tanulásban, fejlődésben. Szakmai és önismereti utamon tudatosan kerestem a következő lépcsőfokot, a lehetőséget, ami véletlenszerűen talált rám. Nagyon megörültem Gyuri
hirdetésének! Sétáló coachságom terveinél két dolog találkozása nagy szerepet kapott:
1. Tisztelem és szeretem a természetet
2. Többféle módon segítem a gyermekeket és a felnőtteket
Természetkedvelői mivoltomat öko- környezetem és életmódom tükrözi a Vértes hegységben, ahol lakom. Segítői vénám eljutott óvodapedagógusként a gyermekekhez, szülőkhöz, hasonlóképpen, mint egészségfejlesztő-mentálhigiénikusként. Coachként leginkább vezetőket,
és olyan családokat támogatok, ahol sajátos nevelési igényű gyermekek élnek. Sétáló coachként az eddigi tapasztalatokat és az új” tudást” együttesen, gyönyörű környezetben, sétálva lehet alkalmazni. Mit kapsz, ha majd velem sétálsz? Szeretetteljes, nyitott odafordulást, valódi figyelmet. Az időkorlát nélküli séta lehetőséget fog adni arra, hogy gondolataidat, érzéseidet tudatosítva eljuss a megoldásodhoz. Hisz a csoda Benned van!

Volt egy ember, aki harmincnyolc éven keresztül feküdt a jeruzsálemi Betesda medencénél, és várta a víz megmozdulását, hogy meggyógyulhasson. Ugyanis, amikor annak vize felkavarodott, teljesen
meggyógyult az, aki először lépett bele. De ez az ember a harmincnyolc év alatt egyszer sem ért elsőként vízhez, mert nem volt, aki segítsen neki, nem volt embere. (ld. Jn 5,1-10)
Szinte mindenki keresi a maga emberét, hogy megoszthassa vele a belső valóságát érintő szenvedéseit, elakadásait, sebzetté válását, összetöretettségét, stb. Szeretnék embere lenni
valakiknek, meghallgatni, kísérni őket a befelé vezető útjukon, hogy rátaláljanak a bennük lévő megoldásra. Két felnőtt gyermekem van, már önállóak, nagyon hálás vagyok a Jóistennek, hogy az édesanyjuk
lehetek. Nekik is köszönöm, hogy mellettem voltak, támogattak a szerteágazó, sokszor hétvégét is igénylő munkáimban. Voltam óvónő, hittanár-nevelőtanár, szerkesztő, újságíró-fotóriporter (ez
utóbbival még most is foglalkozom), és úgy érzem, ami még rám vár, az nem más, mint hogy értő figyelemmel, szeretettel embere legyek valakinek/valakiknek.
Nagyon örülök ennek a képzésnek, mert egy másik dimenzióba kerültem. Nemcsak a meghallgatás művészetével ismerkedünk, hanem akarva akaratlanul és megállíthatatlanul a különleges, saját belső
utazásunk is elindult, feltárva és gyógyítva a feldolgozatlant.

Köszönöm ezt a lehetőséget!