Az én történetem

Sokáig fogalmam sem volt róla, hogy egyszer serpa leszek.

Tizennégy éves korom óta újra és újra megtörténik velem, hogy emberek elmondják azt, amit másoknak nemigen tudnak.

Nem tudom pontosan, miért. Lehet, hogy már akkor is túl sokat kérdeztem. Lehet, hogy nem siettem annyira a válaszokkal. Talán egyszerűen azt érezték, hogy mellettem olyasmit is ki lehet mondani, ami még zavaros, kényelmetlen vagy nehezen vállalható.

Mindenesetre jóval korábban kezdtem el embereket hallgatni, mint hogy sejthettem volna: egyszer ez lesz a munkám.

Haas György vagyok. Gyurinak szólítanak. Terapeutaként, sétáló coachként és képzésvezetőként dolgozom. Sok éve nagyvárosi serpának nevezem magam, bár ez korántsem egy előre eltervezett pályaválasztás eredménye.

Sokáig azt sem tudtam, hogy ilyen hivatás létezhet.

Kerülők és útkeresések

Fiatalon egyáltalán nem látszott, hogy egyszer embereket fogok kísérni életük nehéz szakaszain.

Dolgoztam könyvtárban és művelődési házban, voltam díjbeszedő, biztosítási üzletkötő, segédmunkás, takarító és telefonügyeletes. Megfordultam a Nemzeti Színház stúdiójában is.

Akkor ezek nem egy készülő hivatás állomásainak látszottak. Munkák, próbálkozások, útkeresések és néha kerülők voltak. Csak jóval később vettem észre, mennyi mindent tanultam közben az emberekről: arról, hogyan élünk egymás mellett, mit mutatunk meg magunkból, mit rejtünk el, és milyen különböző életek férnek meg ugyanabban a városban.

Az ELTE magyar szakán végeztem. A diplomamunkámban egy segítő beszélgetés első tíz percét elemeztem több mint száz oldalon keresztül.

Ez visszatekintve talán már jelezhetett valamit.

Akkor is az érdekelt, mi történik két ember között a szavak alatt és a mondatok között. Mit mond el egy megtorpanás? Miért válik jelentőssé egy látszólag mellékes mondat? Mikor kezd valaki valóban beszélni? Mitől születik meg a bizalom, és mitől záródik be hirtelen?

Ezek a kérdések azóta sem hagytak nyugodni.

Amikor a figyelemből mesterség lett

A nyolcvanas évek elején a Róbert Károly körúti kórház alkohológiai osztályán dolgoztam foglalkoztató terapeutaként.

Ott találkoztam közelről azzal, hogy egy ember viselkedése mögött milyen erős, sokszor egymásnak is ellentmondó szükségletek, félelmek és történetek működhetnek. Kívülről könnyű valamit értelmetlennek vagy önpusztítónak látni. Belülről rendszerint jóval bonyolultabb.

Az évtizedek során sokféle terápiás és önismereti irányzattal találkoztam. Mindegyik adott valamit: szemléletet, nyelvet, eszközöket és önismereti tapasztalatot.

Idővel azonban egyre kevésbé az érdekelt, hogy melyik helyzetben melyik módszert kell alkalmazni. Sokkal inkább maga a találkozás kezdett foglalkoztatni.

Hogyan lehet úgy jelen lenni valaki mellett, hogy ne vegyük át tőle a saját története rendezését? Hogyan segíthetünk úgy, hogy közben ne akarjuk túl gyorsan megérteni, megjavítani vagy a megfelelőnek gondolt irányba terelni?

A Pszichoteam Mentálhigiénés Módszertani Központtal olyan programokon dolgoztunk, amelyek a lelki segítség egy részét kivitték a rendelők és intézmények falai közül. Már akkor is az foglalkoztatott, hogyan lehet a pszichológiai kultúrát közelebb vinni azokhoz, akik nem feltétlenül keresnének fel egy hagyományos terápiás rendelőt.

A Serpaház neve még nem létezett. A mögötte álló kérdések azonban már igen.

Az élet nagy átmenetei

Az ezredforduló környékén a szülés és a születés emberi, kapcsolati és lelki dimenziói felé fordult a figyelmem. Részt vettem a hazai dúlaképzésben, a bábák és az intézeten kívüli szülés körüli szakmai párbeszédben, és munkatársaimmal elindítottuk a Születés Hete országos rendezvénysorozatot.

Ebben a világban különösen világossá vált számomra a kísérés egyik alapkérdése: mit tehetünk hozzá egy másik ember folyamatához, és mikor kell inkább visszavonulnunk, figyelnünk és bíznunk abban, ami benne zajlik?

Az emberi változásnak saját ideje van. Lehet támogatni, védeni, bátorítani és kísérni. Erővel előhívni aligha.

Közben nemcsak mások életének átmeneteivel, hanem a sajátjaimmal is dolgom akadt.

A válásom életem egyik legnagyobb zuhanását hozta. Volt benne tehetetlenség, düh, szégyen, kiszolgáltatottság és olyan időszak is, amikor alig láttam tovább a veszteségnél.

Terapeuták nyújtottak mentőkötelet. Ez a tapasztalat gyökeresen átalakította azt is, ahogyan a veszteségről, a krízisről és a saját segítői szerepemről gondolkodtam.

Sok idő kellett hozzá, hogy ne csak azt lássam, amit velem tettek, hanem valamennyit abból is, amit én nem láttam, nem értettem vagy nem tudtam jól csinálni. Azóta különösen fontos számomra, hogy egy történetnek rendszerint több igazsága van, és a saját fájdalmunk könnyen eltakarhatja előlünk a másikét.

Ebből a személyes és szakmai tapasztalatból nőtt ki később a Válás és újjászületés munkája. Több mint ötven csoportban, mintegy háromszázötven emberrel dolgoztunk azon, hogyan lehet egy kapcsolat végét nem pusztán túlélni, hanem lassan megérteni, elgyászolni és egy új élet kiindulópontjává alakítani.

A krízis nem automatikusan válik lehetőséggé. Sokáig egyszerűen csak fáj. De megfelelő figyelemmel, idővel és kapcsolati megtartással egyszer csak megjelenhet benne valamilyen továbbvezető irány.

A séta előbb volt, mint a módszer

2013 nyarán autót vezettem, és közben a rádiót hallgattam.

Egy Lénárd Anna nevű, Pécsett végzett képzőművésszel beszélgettek. Ő indította el a BUPAP-ot, a Budapesti Aszfalt Projektet, amely akkor még egészen új kezdeményezésnek számított.

Az volt az ötlet, hogy ne turistákat vezessen végig Budapesten a szokásos nevezetességeken, hanem budapestieknek mutassa meg a saját városukat. Olyan házakat, utcákat, falakat és történeteket, amelyek mellett akár évtizedeken át elmentek anélkül, hogy tudták volna, mi történt ott.

Nagyon megtetszett.

Talán azért is, mert magam is a Belváros közepén, az V. kerületi Hold utcában nőttem fel, néhány lépésre attól a helytől, ahol az egykori Újépületnél kivégezték Batthyány Lajost, és ahol ma a Batthyány-örökmécses áll.

A saját bőrömön ismertem tehát azt a különös helyzetet, hogy az ember valahol otthon van, mégsem tudja, milyen történetek között jár nap mint nap.

Arra gondoltam: erre nekem el kell mennem.

Aztán vezettem tovább, és valami más is eszembe jutott.

Na de várjunk csak. Én mit csináltam az elmúlt hónapokban?

Hol Csabával sétáltam három órát, hol Katával két és felet, hármat. Csakhogy mi nem egy városrészt jártunk körül.

Az ő életüket jártuk körül. A kérdésüket, az elakadásukat, azt, ami éppen foglalkoztatta őket.

Mentünk, beszélgettünk, megálltunk, továbbindultunk.

És ezekből a hosszú sétákból valami nagyon jó született. Ők hálásak voltak érte, én pedig azt éreztem, hogy ennek különös ereje van.

Ott, az autóban egyszer csak összeért a két dolog. Mi lenne, ha ez lenne az új foglalkozásom?

És szinte ugyanabban a pillanatban megérkezett a neve is: Sétálj velem.

Nem készítettem hozzá piackutatást. Nem írtam üzleti tervet. Nem rendeztem háromnapos stratégiai elvonulást.

Felhívtam három ismerősömet. Nagyon különböző emberek voltak, ezért arra számítottam, hogy legalább egyikük majd lebeszél róla. Ehelyett mindhárman nagyjából ugyanazt mondták: „Gyuri, ne keresgélj tovább. Ez teljesen te vagy.”

És amikor elkezdtem azon gondolkodni, nem kellene-e valami frappánsabb szlogen, azt is leállították: „A Sétálj velem olyan egyszerű és annyira pontos, hogy ne keress helyette mást.”

Jó. De azért még szerettem volna valami bizonyítékot arra, hogy ezt nem csak négy ember gondolja jó ötletnek.

Gyorsan létrehoztam egy Facebook-oldalt Sétálj velem címmel. Egyetlen hét alatt 163-an csatlakoztak hozzá.

Akkor már kezdtem elhinni, hogy talán tényleg találtam valamit.

És ekkor következett a történet első kisebb tréfája. Az első jelentkezőm 2013. július 23-án nem Budapestről, még csak nem is Magyarországról, hanem Manilából jelentkezett.

A frissen megszületett sétáló módszer első találkozására tehát egyikünk sem húzott túracipőt. Nem repültünk egymáshoz tízezer kilométert: Skype-on beszélgettünk.

Az első „Sétálj velem” séta így tulajdonképpen séta nélkül történt.

Utána azonban valóban megindult valami.

Jöttek a jelentkezők, és egyre világosabbá vált számomra, hogy séta közben másképpen beszélünk, mint egy szobában.

Egymás mellett haladunk, nem egymással szemben ülünk. Nem kell folyamatosan nézni egymást. A test mozgásban van, a környezet változik, a figyelem egyszerre lehet kint és bent.

Néha egy utcasarok, egy híd, egy emelkedő vagy egy váratlan megállás többet tesz hozzá a beszélgetéshez, mint egy újabb jól megfogalmazott kérdés.

A külső út lassan összekapcsolódik azzal, ami belül történik.

Két évvel később személyesen is találkoztam Lénárd Annával. Elmeséltem neki, mit indított el bennem az a rádióinterjú, és azt mondtam: „Anna, te tulajdonképpen nem idegenvezető vagy, hanem bennszülöttvezető.”

Az ő sétái a város rejtett történeteihez vezettek. Az enyémek lassan az ember saját, néha éppen önmaga előtt is rejtett történeteihez.

Hamarosan városi serpának, majd nagyvárosi serpának kezdtek nevezni.

És ez a név végül pontosabbnak bizonyult minden szakmai megnevezésnél.

Mit jelent számomra a serpaság?

A Himalájában a serpa nem az expedíció főszereplője. Ismeri az út természetét, észreveszi a veszélyes szakaszokat, figyel a terhekre, és egy darabon együtt halad azzal, aki útnak indult.

A hegyet azonban nem mászhatja meg helyette.

Számomra ez a lényeg.

Nem én választom ki a másik ember célját, és nem én mondom meg, merre kell továbbmennie. Nem veszem át tőle a döntést, és nem igyekszem gyorsabban megoldani az életét, mint ahogyan ő megértheti.

Kérdezek. Figyelek. Néha visszamondok egy mondatot. Összekapcsolok két olyan részletet, amelyeket ő addig külön látott. Máskor hallgatok, mert éppen a csöndben történik valami.

Abban segítek, hogy láthatóbbá váljon az, amit valahol talán már tud, érez vagy sejt, de még nem fér hozzá eléggé.

Azt is hosszú idő alatt tanultam meg, hogy a segítő szándék önmagában kevés.

Lehet valakit túl gyorsan megérteni vélni. Lehet túl hamar megoldást keresni, a saját tapasztalatunkat rávetíteni az övére, vagy többet beszélni annál, mint amennyi valóban segít.

Sok hibából, visszajelzésből és félresikerült találkozásból tanultam meg valamennyire, hogyan legyek kevésbé útban annak, aki hozzám fordul.

Ezt a tanulást ma sem tekintem befejezettnek.

Egy személyes praxisból közös műhely lett

Évek és séták sokasága kellett hozzá, hogy felismerjem: ami menet közben kialakult, már több egy személyes gyakorlatnál.

A séták tapasztalataiból lassan önálló szemlélet, módszertan és kapcsolati kultúra formálódott.

Megszületett a Serpaműhely, ahol saját élményen keresztül lehet találkozni ezzel a világgal. Létrejött a Serpatanoda, ahol hosszabb úton tanuljuk a kísérés mesterségét.

Körénk gyűltek olyan emberek, akik nem engem akarnak lemásolni, hanem a saját személyiségükből, tapasztalatukból és hangjukból szeretnének hiteles kísérői jelenlétet formálni.

Ebből lett a Serpaház.

Azért ház, mert ide meg lehet érkezni.

Le lehet tenni valamennyit abból, amit az ember régóta cipel. Körül lehet nézni. Meg lehet pihenni. Lehet tanulni, gyakorolni, kapcsolódni, majd újra útnak indulni.

A Serpaház ma már több egyetlen ember munkájánál. Tanítványok, végzett serpák, munkatársak, kliensek és közös történetek élő szövete.

Mégis személyes marad.

Benne van mindaz, amit az elmúlt évtizedekben a figyelemről, a veszteségről, az újrakezdésről, a kapcsolatról és az emberi változás természetéről megtanultam.

És az is, amit még mindig nem tudok.

Ma is úton vagyok

Négy gyermek apjaként és hét unoka nagyapjaként, terapeutaként, képzésvezetőként és sétálóemberként mára elég hosszú út van mögöttem.

Mégsem érzem úgy, hogy megérkeztem volna.

Ma is érdekel, mi történik két ember között egy valódi találkozásban. Ma is meglep, hogy egyetlen pontos kérdés, egy váratlan csönd vagy néhány közösen megtett kilométer milyen változást indíthat el.

Tanulok azoktól, akiket kísérek.

Tanulok azoktól, akik a Serpaházban készülnek mások kísérésére.

És tanulom azt is, hogyan lehet ezt a munkát úgy továbbadni, hogy ne egyetlen ember személyéhez kötődjön, mégse veszítse el azt az eleven, személyes minőséget, amelyből megszületett.

Abban hiszek, hogy az emberben több irány, szabadság és életerő van, mint amennyi egy nehéz pillanatban hozzáférhető számára.

Néha ahhoz, hogy ezt újra megtalálja, szüksége van valakire, aki egy darabon mellé szegődik.

Ma ezt nevezem serpaságnak: odaállni valaki mellé figyelemmel, kérdésekkel, tapasztalattal és annyi bizonyossággal, amennyi valóban az enyém.

A többit útközben keressük meg.

Merre indulnál tovább?

Lehet, hogy most egy személyes sétára van szükséged.

Lehet, hogy szeretnéd két intenzív napon, saját élményen keresztül megismerni a SERPA világát.

És az is lehet, hogy mások kísérése felé indulsz, és egy hosszabb szakmai utat keresel.